A következőkben az egyik kedvenc zsurnalisztám, Mark Bradley írását továbbítom hozzátok. Szerintem rendkívül jól eltalált cikkről van szó. Az írás lényege, hogy a Falcons 2012-ben nem más, mint a tavalyi csapat patchelve. A játékosok ugyanazok, csak éppen új (és várhatóan jobb) edzői stábbal. Az Atlanta vezetősége legalábbis így látja, így gondolnak magukra. A sorozatos playoff kudarcok mögött elsősorban nem a játékosállomány összetétele, esetleges gyengesége húzódik meg. Ezt állítják ők, vagyis ezt sejtetik, hiszen nyíltan nem mondták ki, de olvasni tudni kell a sorok között.

Hogy mire is alapozható a fenti kijelentés? Az elmúlt három hétben a front office szinte az összes szabadon igazolhatóvá vált (és fontos) játékosát visszacsábította Atlantába. Ha nem bíznának a régi játékosállományban, ezt megtették volna vajon? Ugye, hogy nem! John Abraham, Kroy Biermann, Thomas DeCoud, Harry Douglas, Todd McClure, Chris Redman, Jason Snelling: ők mind-mind a Falcons alkalmazásában maradtak. Ahogyan várhatóan Brent Grimes is, a franchise játékosunk. Bár elveszítettük Curtis Loftont (aki New Orleansba igazolt) és Eric Weemset (aki pedig Chicagoban próbál szerencsét), de...

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja a dirty bird nation bármely tagjának, hogy 10 kulcsjátékosából nyolcat meg tud tartani a csapat – és köztük Abrahamet és Grimest – nem hisszük el neki. De mégis sikerült. Mi ez, ha nem siker?

Egyesek valóban így gondolkodhatnak. Mások pedig csodálkoztak volna és teszik azt most is. Egy csapat, amelyik 2005 januárja óta képtelen volt egyetlen árva playoff mérkőzést nyerni, miért próbálja meg ennyire fenntartani a status quo-t és miért ragaszkodik ennyire ehhez a rosterhez!? És a válasz:

Helyesen vagy sem, de a vezetőség úgy gondolja, hogy nincs szükség komoly mozgásra a rosterben. Hisznek abban, hogy ugyanazok a játékosok, de más edzővel (és taktikával) sokkal többre lesznek képesek.

Egy ellentmondás: A csapatok néha képesek igazán túlértékelni saját magukat és ezt az általános igazgatók a legritkább esetben hajlamosak beismerni. Nem sűrűn hallani ilyen mondatokat a szájukból: "Tudjátok mit?! Ki kell csapnom az összes trógert, akit draftoltam." De ezt tartsuk észben:

Thomas Dimitroff érkezése (2008. január) előtt a Falcons képtelen volt felmutatni egymás után két pozitív mérlegű szezont. Dimitroff vezetése alatt még negatív mérlegünk sem volt. Az ember jelenleg mindenek felett áll, megharcolt a bizalomért. Kiérdemelte a jogot, hogy ne kételkedjünk a meglátásaiban.

A "győztes" Falcons már az első akadályban orra bukott mind a háromszor a rájátszásban és ebből az utolsó kettőre még azt se mondhatjuk, hogy majdnem megvolt. Ha ilyesmi történik, akkor a csapatnak fel kell tennie a kérdést önmagának: az edzői stábon vagy a játékoson múlott? Az atlantai válasz elég jól hallható.

Egyik részről, van új offensive és defensive coordinator és új line coach. Másik részről, gyakorlatilag változatlan a játékosállomány. Ez nem éppen az a titkosított, kódolt, rejtjelezett és megfejthetetlen üzenet.

Az ominózus Giants elleni meccsre készülve, a Flowery Branch legénysége nyeregben érezte magát. Úgy gondolták, hogy a Falcons jobb játékosokból áll. (Lehet vitatkozni. Matty jobb, mint Eli? Az atlantai védőfal jobb, mint a Giantsé? A lényeg, hogy Atlantában ezt gondolták.) Ez az ábrándos "előny" végül egy 24–2-es végeredményben manifesztálódott, úgy, hogy a támadósor pontatlan/eredménytelen volt, a szavak mindkét értelmében véve.

A szurkolókból hatalmas sóhaj tört ki, mikor a Jacksonville elvitte Mike Mularkey-t vezetőedzőnek. Senki nem hullajtott könnyeket Brian VanGorder után sem, aki az Auburn egyetem programjának vezetését vállalta el. Nem tördelte senki a kezeit Paul Boudreau távozása miatt. Márciusra tehát világosan látszott az üzenet: a Falcons nem a játékosokat hibáztatja a csúfos szereplésért.

Az akaratos szurkolók hiába is verik az asztalt, hogy hozzanak igazi nagyágyúkat a csapathoz minden egyes sikertelen szezon után, mert nem mindig ez a megoldás. Nem feltétlen ez a sikerhez vezető út. (Turner, remek igazolás; Robinson, szódával elmegy; Edwards, korai lenne ítélkezni felette.) A Falcons a folytatólagosságra tette fel a pénzét, egy kis csavarral (hiszen az mindig kell). A játékosok ugyanazok, de a taktika (a sémák) változnak.

Nem tudhatjuk, hogy ez mire lesz elég. Meghozza-e vajon a várva várt sikert és túllendít-e minket végre azon az elátkozott első körön a rájátszásban és elrepít-e minket egy olyan mérkőzésre, ahol már római számot használnak. Egy dolog viszont tisztán látható: az "építészek" elégedettnek tűnnek. Dimitroff egy szerdai üzenetében például ezt írta:

"Az, hogy képesek voltunk a saját szabadon igazolhatóvá váló játékosaink nagy részét visszahozni a csapathoz, rendkívüli teljesítmény volt. Az volt mind a vezetőség, mind pedig a játékosok részéről, igazi csapatmunka volt. Egy olyan évben, amikor számtalan játékosunk távozhatott volna, képesek voltunk egyezségre jutni és áldozatokat hozni a tárgyalóasztal mindkét oldalán. Elégedett vagyok és jó érzés, hogy a csapat magját együtt tudtuk tartani."

A csapat korábban úgy gondolta, hogy a 2011-es roster az atlantai futballtörténelem legerősebb, legjobb nevekből álló, legtehetségesebb rostere. Aztán mindenkinek leesett az álla. Vajon az ilyen jónak gondolt játékosok miért nem tudtak teljesíteni? Miért nem használtuk őket jobban? Most mindenki abban a tudatban vág neki a következő szezonnak, hogy a három új edző – Dirk Koetter, Mike Nolan és Pat Hill – sokkal többet ér majd a csapat számára, mint bármiféle drága import, legyen az Mario Williams vagy Carl Nicks.

A Falconsnak megvan a kellő játékosállománya most is, és a vezetőség bizalmát továbbra is élvezik. Lehet, hogy a roster nem változik (és a status quo fennmaradt), de ugyanezt már nem állíthatjuk magáról a csapatról.

(Forrás: ajc)